A tüzérség mindig is hadseregek meghatározó fegyverneme volt és a modern kor beköszöntével ez az állítás még hangsúlyosabban igazolódott. Tűz és mozgás, a harc két eleme ősidők óta állandó, csak kellékei változnak - fejlődnek - korszakonként, időről-időre.
A XIX század világában, ahol a gyalogság, az egyes gyalogosok tűzereje alacsony, fegyvereik hatótávolsága rövid, s azok találati pontossága igen gyér volt, roppantmód nagy értéke volt a tüzérség eszközének, s magának a fegyvernemnek is. Nem véletlen, hogy a Habsburg Birodalom tüzérségében alig találunk magyar tiszteket: ük-ükapáink, hasonlóan az olasz nemzetiségűekhez, nem voltak megbízhatónak tekinthetők a császárság számára, amely igyekezett őrizni a tüzér fegyvernemhez kapcsolódó szaktudást. A szabadságharc csatái és eseménye igazolták az ezirányú osztrák félelmeket.
A korabeli tüzérség működése, a jellemző lövegfajta és a Habsburg-szervezetrendszer
A XVI. században a tüzérség önálló fegyvernemmé vált és történelmileg gyors, majd egyre gyorsulóbb fejlődésnek indult. A XVIII. Század végére a tüzérségi fegyverzet űrméret-rendszere döntően egységesült, a tüzérség egyre döntőbb, egyre meghatározóbbá vált a fegyveres összecsapások során úgy létszámában, mint teljesítményében is. Kiemelkedő e szempontból az 1809-es wagrami ütközet, ahol Napóleon 584 löveget sorakoztatott fel ellenfeleivel szemben. A XIX. század első fele további változásokat hozott a lövegek fejlődésében, mivel korszerűsödtek a lafetták, azaz a lövegtalpfák. A szabadságharc idejére a tüzérség minőségi jellemzője volt bármely haderőnek, hiányában győzni, vagy kivívott győzelmet megőrizni nemigen lehetett. A korabeli összecsapások rendszere szerint a harcot mindig a tüzérség kezdte, amelynek tüze alatt bontakozott szét a gyalogos csatárlánc és közelítette meg az ellenséges harcrendet. A tüzérség a támadások során többször is állást váltva, ideális esetben kb. 200 méter távolságig is előrevonta lövegeit az ellenség arcvonalához, majd kartácstüzet zúdítva ekkor indult a gyalogság utolsó rohama. A tüzérség a védelem gerincét is képezte, feladata volt az ellenséges támadások, ellenlökések lassítása vagy visszaverése. A gyalogosegységek a lovassági támadásokat is jórészt csak tüzérségi támogatással tudták visszaverni.
Az ágyúk űrméretét ekkoriban az általuk kilőhető legnagyobb vasgolyó tömege szerint határozták meg A tüzérség legelterjedtebb lövege a 6 fontos ágyú volt, amelyet még 1753-ban rendszeresítettek. Az ágyú több mint 400 kg-ot nyomott, hatásos lőtávolsága pedig 400-600 méterre volt tehető. A lövegcső bronzból készült, a réz és az ón 10:1 arányú ötvözésével. Az ágyút a rendszeresített mozdony alkalmazásával általában négy ló húzta. A kezelők formálisan előírt létszáma kilenc fő volt, de ha kellett, akár három fő is képes volt kiszolgálni, tűzkésszé tenni a fegyvert. A löveg tűzgyorsasága nagyjából két lövés volt percenként, de ez függött a kezelők jártasságától is.
A korabeli osztrák császári hadsereg tüzérsége mindösszesen öt ezredből állt és ezek közül egyetlen állomásozott Magyarországon., az alapvetően cseh és morva hadkiegészítésű 5. ezred. A tüzérségnek magyarországi hadkiegészítése egyáltalán nem volt, a már említett, megbízhatósági megfontolások okán.
A birodalom békebeli tüzérezredei ezredenként tizennyolc ütegből álltak, amely század-alakulat tüzérségi megfelelője. Az üteg általában négy 6 fontos ágyúból és két 7 fontos tarackból állt. Utóbbi a vízszintes tüzelésre alkalmas ágyúval ellentétben emelhető csövű löveg volt. Az üteg személyi állománya tüzérekből és szekerészekből állt, az ütegparancsnokot egy tűzmester, tisztiszolga, négy tizedes segítette, a legénység pedig hatvan bombászból és tüzérből állt, elnevezésük attól függő, hogy mely lőszerfajtával dolgoztak.. A lövegeket kísérte hat lőszeres kocsi, egy kovácsműhely kocsi, két podggyászkocsi, két takarmányos szekér és egy fedeles kocsi. Az ütegekhez tartozó lövegeket csak háborúban és gyakorlatokon rendelték az alakulatokhoz, egyébként raktáron voltak.
A magyar tüzérség megszervezése
A Habsburg birodalmi haderő, azaz a császári csapatok Magyarországon állomásozó részeit az uralkodó által május 7-én aláírt rendelet utasította, hogy kötelesek az önálló magyar (hadügy) minisztérium parancsainak engedelmeskedni. Ez volt a törvényes alapja a hadseregszervezésnek, mivel a birodalomhoz hű számos tiszt addig ambivalens érzésekkel viszonyult az áprilisi törvényekhez, lojalitása és esküje az uralkodóhoz s ezáltal a bécsi udvar főhadparancsnokságához kötötte. Ettől kezdve a magyar hadügyi irányítás jogosulttá vált intézkedések kiadására a Magyarországon állomásozó alakulatok részére., az itteni csapatok tehát alárendeltségébe kerültek. A tüzérség vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a Pesten állomásozó 5. tüzérezred, továbbá az egyéb tüzér szervek, szervezetek kerültek magyar hadügyi irányítás alá.
Ellentétben a magyar gyalogság és lovasság szervezésével, az önálló magyar tüzérség megszervezése, megteremtése elképesztő kihívást jelentett, nem csupán az ipari háttér létrehozatala, de a képzett katonai állomány életrehívása szempontjából is. A tüzérségi szolgálat ugyanis nem csak komoly elméleti tudást igényelt, önmagában már a kiképezhetőség megkövetelte az általános műveltségnek a korabeli átlaghoz viszonyított, magasabb szintjét, nem beszélve arról, hogy "igazi" tüzérré egy katona csak sok éves gyakorlat után vált. Érthető, hogy mindez nem vált a szervezés javára.
Az alakuló tüzérség felszerelését és oktatói állományát az 5. ezred adta, az újoncok toborzásánál igyekeztek értelmiségi foglalkozásúakat, diákokat előnyben részesíteni. Az ezred állományából 1848 májusában 10 üteggel számolhatott rendelkezésre állóként a magyar kormány, amelyek összesen 60 löveget számláltak. A magyarországi várakban, egyéb raktárakban további kb. 1500 löveget számoltak össze, amelynek azonban csak mintegy harmada volt hadszíntéren is alkalmazható, tábori löveg. Ebből a készletből valamivel több, mint 200 darabot kapott a szerveződő honvéd haderő.
A tényeges katonai szervezetrendszer kialakításában már magyar sajátosságként jelent meg, hogy tüzérségünk ütegeiben a lövegállomány a császári hadrend szerinti 6 löveg helyett 8 löveget számlált.
A tüzérség felállításához szükséges háttéripar és intézmények megszervezése szintén rendkívüli erőfeszítéseket követelt. A lövegcsövek öntésére Pesten, a Váci úton alakítottak ki öntödét, amelyet Lukács Dénes tüzér főhadnagy irányított. A lövegtalpakat, valamint egyéb tartozékokat beszállítók - mai szóval: vállalkozók - biztosították, közöttük olyan nevesebbek is, mint a Lánchídépítő Társaság. Az elfogadhatónak mondható intézményi háttér 1848 december közepére-végére teremtődött meg.
A hadiesemények okán azonban, a kormány áttelepülése Debrecenbe maga után vonta a hadianyaggyárak áttelepítését is. Ezek áttelepítését a magyar hadügyminisztérium tüzérségi és fegyverkezési osztálya vezette, a kijelölt új "ipari központ" Nagyvárad és környéke volt, ahonnan a főbb hadszínterek könnyen elláthatóak voltak. A tüzérség tekintetében ide települtek a gyutacsgyárak, csappantyúgyárak, lőszer-összeszerelő üzemek és az ún. röppentyűgyárak, az ágyúöntés viszont a közeli Peceszentmártonban talált helyet. Az áttelepülés komoly fennakadást okozott a tüzérségi gyártásban, mivel csak 1849 májusától indult újra a löveggyártás, heti két üteg (16 löveg) kapacitással.
Gábor Áron rézágyúja...
A szabadságharc legendás ágyúöntője és tüzértisztje még Gyulafehérváron szerzett tüzérségi ismereteket, Budapesten és Bécsben katonai műszaki előadásokat hallgatott és kitanulta az asztalosmesterséget is. 1849. március 24-én Bem József tüzér őrnagynak nevezte ki.
Neve alig néhány hónappal korábban vált ismertté, amikor a Sepsiszentgyörgyön, 1848. november 11-12-én megtartott székely népgyűlésen Gábor Áron ígéretet tett arra, hogy két hét alatt lesz ágyú az ellenálláshoz Puchner császári csapatai ellen. Szavát megtartotta, az ágyúgyártás megindult és vállalása nyomán döntöttek az elszigetelt háromszékiek az fegyveres harc, az ellenállás mellett, s kezdek bele a szabadságharc peremén zaljó kis háborúba 1848 decemberében.
Ez azonban már egy másik történet…
